Rájöttem, hogy van nekem ez az én privát ventilálóhelyem, ide írhatom a bármit. Hát most bármi van.
Ahogy ezt itt írom, a kolléga öles léptekkel járja be a szobát. Hatvanadszor. És telefonál közben. Meg engem kerget a falra fel, de minimum a hátamon állítja a szőrt derékszögbe.
Idefigyelj, bazmeg, üljél már le! Önmagában az elég, hogy egész nap hozzád rohangál boldog-boldogtalan a faszságaival! Amikor meg végre elfogynak, akkor te kezded? Mer' itt valakinek be kell töltenie a rendelkezésre álló teret, vagy miafasz van?
Természetesen én lennék az űberfullgyökér, ha ezt így elmondanám szóban is. Hát leírtam ide inkább, aztán most ettől nem nyugodtam meg kicsit se. Állat.
Közben azért legyünk tisztában vele, hogy a négyszemélyes iroda még mindig sokkal jobb, mint az öt-hat-tíz-harminc-ötven-akárhányszemélyes. Ebből most biztos úgy kéne gondolnom, hogy fogjam be a pofám. De nem fogom be.
És különben is, nekem van a legjobb székem. Végre. Megszereztem. Executive. Igaz, hogy csak management vagyok, de ezekben a válságtól sújtott időkben ez annyira nem számít, mostantól az enyém egy közel fullextrás ülőalkalmatosság, olyan fícsörökkel, mint fej- és deréktámasz, meg még más jók. Az élet apró örömei. Ha már egyszer itt üldögél az ember tíz-tizenkét órákat, legalább lehessen nemmindegy, hogy miben. Jé, hát igen. Merthogy ebben benne ülök, nem pedig rajta. Mekkora különbség.
Lábtámaszt is akarok.
Otthonra meg olyan vörxtésönt akarok, mint a hülyegyereknek volt a grandma's boyban. Ahhahhaha.
